- Művész Úr, azért kerestem meg, mert az asszony hónapok óta mondogatja: Lajos, festess magadról egy képet, hogy majd annakidején maradjon is utánad valami, ne csak az üres piásüvegek. Meg azt is mondta, hogy az mellkép legyen, mert onnantól lefelé már úgysem sokat érek. Mit kóstál egy ilyen „vászon” magánál, kedves művész Úr? - Nézze jóember! Én egy poszt-neo-transzavantgarde, modern művész vagyok, aki installációkkal, meg performanszokkal dolgozik, és csak azoknak festek portrét, akik orvosi igazolást hoznak arról, hogy idegileg rendben vannak, és nem omlanak össze, ha elibük rakom a kész képet. - Bízhat bennem művész Úr! A napokban nyertem meg az egyik gagyi-tv túlélő show-ját, meg aztán anyósomat is látom minden nap, nem beszélve az ivócimborámról, aki ha magába locsol tíz felest, úgy néz ki, mint akin keresztülment egy hómaró. Szóval, edzett vagyok, elhiheti. - Ember! Ez egy dolog, de a felhőtlen műélvezethez nemcsak nézni kell, hanem látni is. Megy ez magának? -
Amiről nem érdemes hallgatni!