Miután a nyavalyás albán futballválogatott sehogyan sem akart megállni, pedig kétszer is próbáltuk rávenni őket (egyszer otthon, másodszor pedig itthon), ezért most a San Marino-i kétkezi munkásokon vettünk elégtételt a Puskás-stadion negyedházas (vagy még kisebb) közönségének határtalan örömujjongása közepette. (Valószínűleg senki nem szólt nekik - mármint a gyér számú szurkolótábornak -, hogy a San Marino-i fiúk többsége még „aznap délelőtt” dolgozott (pékségben, építkezésen, stb). Mellesleg csapatuk a világranglista utolsó helyén áll, mert az 1931-i alapításuk óta még soha senki ellen nem győztek (maximum egyszer), és történetük során is csak egy gólt rúgtak. A fizetésük említésre sem érdemes a mieink 3, 5, sőt 8 millás havi jövedelméhez képest. Ezért aztán örömmámorban lubickolni ezen a meccsen legalább annyira felesleges volt, mint jegyet váltani rá. Na szóval! A meccs előtt a „nemzeti” sportcsatornánkon 4 darab okostojás (kettő a stúdióban, kettő pedig a pálya szélén) osztotta a
Amiről nem érdemes hallgatni!