Miután a nyavalyás albán futballválogatott sehogyan sem akart megállni, pedig kétszer is próbáltuk rávenni őket (egyszer otthon, másodszor pedig itthon), ezért most a San Marino-i kétkezi munkásokon vettünk elégtételt a Puskás-stadion negyedházas (vagy még kisebb) közönségének határtalan örömujjongása közepette. (Valószínűleg senki nem szólt nekik - mármint a gyér számú szurkolótábornak -, hogy a San Marino-i fiúk többsége még „aznap délelőtt” dolgozott (pékségben, építkezésen, stb). Mellesleg csapatuk a világranglista utolsó helyén áll, mert az 1931-i alapításuk óta még soha senki ellen nem győztek (maximum egyszer), és történetük során is csak egy gólt rúgtak. A fizetésük említésre sem érdemes a mieink 3, 5, sőt 8 millás havi jövedelméhez képest. Ezért aztán örömmámorban lubickolni ezen a meccsen legalább annyira felesleges volt, mint jegyet váltani rá.
Na szóval! A meccs előtt a „nemzeti” sportcsatornánkon 4 darab okostojás (kettő a stúdióban, kettő pedig a pálya szélén) osztotta az észt örömködve. Mondanivalójuk lényege az volt, hogy nem hátra, hanem előre kell néznünk, és ott pedig San Marino áll, akit most könyörtelenül el fogunk tángálni. Erre a legfőbb biztosíték a szuper csatárunk (aki természetesen „önhibáján kívül” a Bundesligában - annak is a tabella közepén tanyázó csapatában - szinte mindig a kispadon ül), és akinek már a puszta megjelenése is ráhozza a frászt az ellenfél amatőr játékosaira.
A négy darab okostojás még azt is remélte, hogy a mindig előre néző válogatottunk hűséges közönsége ezúttal olyan mérkőzést fog majd látni, amilyet megérdemelnek a kitartásukért. Továbbá kötelezően mű-sajnálkoztak azon is, hogy a csapatunk erősen tartalékos, és így a nagyarányú győzelem bizonytalan, mint a kutya vacsorája.
Kis arányú viszont volt!
Minden gól után olyan örömmámorban tobzódtak az aranytalpú gyerekeink, mintha a német, francia, spanyol vagy az angol válogatottnak osztottunk volna „zakókat”.
Dominik azt mondta: A csapat nagyon jól játszott, betartottuk a feladatokat, és úgy jöhettünk le a pályáról, hogy büszkék lehettünk magunkra.
A lengyel válogatott eközben a 10 emberrel játszó Andorrát verte 4:1-re, ami legalább annyira túlértékelt, mint a mieink győzelme San Marino ellen. (A huszadik másodpercben(!) kiállított a bíró egy andorrai játékost, de Lewandowskiéknak így is nagyon meg kellett küzdeniük ezért az eredményért!) Így aztán a következő (hétfői) lengyel – magyar találkozó kimenetele három esélyes, de az is lehet, hogy négy!
Itt már minden előfordulhat – meg, annak az ellenkezője is!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése