- Művész Úr, azért kerestem meg, mert az asszony hónapok óta mondogatja: Lajos, festess magadról egy képet, hogy majd annakidején maradjon is utánad valami, ne csak az üres piásüvegek. Meg azt is mondta, hogy az mellkép legyen, mert onnantól lefelé már úgysem sokat érek. Mit kóstál egy ilyen „vászon” magánál, kedves művész Úr?
- Nézze jóember! Én egy poszt-neo-transzavantgarde, modern művész vagyok, aki installációkkal, meg performanszokkal dolgozik, és csak azoknak festek portrét, akik orvosi igazolást hoznak arról, hogy idegileg rendben vannak, és nem omlanak össze, ha elibük rakom a kész képet.
- Bízhat bennem művész Úr! A napokban nyertem meg az egyik gagyi-tv túlélő show-ját, meg aztán anyósomat is látom minden nap, nem beszélve az ivócimborámról, aki ha magába locsol tíz felest, úgy néz ki, mint akin keresztülment egy hómaró. Szóval, edzett vagyok, elhiheti.
- Ember! Ez egy dolog, de a felhőtlen műélvezethez nemcsak nézni kell, hanem látni is. Megy ez magának?
- Már hogyne menne! Most, ahogy bejöttem ide a műhelyébe, rögtön megláttam az egyik vásznán a libaürüléket, amit csak félig tetszett letörölni. Ráadásul még ott van rajta a rábillent paprikás krumpli is, amit a bajszán is ott tetszett felejteni, művész Úr! Jobb, ha most lenyalja, mert holnapra már az, szőrösebb lesz, mint most Ön!
- Kedves Uram rendben van, de a portréfestés keményebbik része (Önre nézve) az, hogy 2-3 órát kell ülnie hozzá, amit maga nemigen bírna ki.
- Micsoda?! Nemrég ültem három évet! Ezt a néhány órát is kibírom. A sitten is volt egy festő, azt mondta azért került be, mert húszezreseket festegetett ráértében. A bíró meg nem hitte el neki, hogy a boltba csak azért ment el velük, mert a pénztárosnő gyűjti az Ő képeit.
- Ha, már szóbahozta a manit! A magamfajta elismert, megismert, felismert, kiismert művész, százezerért, az ecsetét sem mártja a lenolaj-kencébe. Három hete, Amerikából hívott fel és rendelt (volna) egy képet tőlem – valami Rothschild nevű rajongóm. De, amikor meghallotta a kép árát, úgy megdadogósodott, hogy azóta sem tudja befejezni azt az egy mondatot, amibe akkor belekezdett. Képzelje, mekkora telefonszámlája lesz majd neki.
- Mégis, mibe fog ez nekem kerülni művész Úr? Mármint a saját portrém!
- Mivel maga egy derék embernek látszik, aki az első anyjától való és ma van a születésnapja az élettársam kutyájának is, valamint holnap jön a nyugdíjam (mind a 45 ezer), magának mindössze tíz darab, ropogós ezrest kell kipengetnie a kép megtekintése után.
Előtte azonban, nem árt, ha maga is belötyköl néhány kupica kerítésszaggatót, a jobb fajtából.
Mert ugye - mit lehet tudni?!
- Nézze jóember! Én egy poszt-neo-transzavantgarde, modern művész vagyok, aki installációkkal, meg performanszokkal dolgozik, és csak azoknak festek portrét, akik orvosi igazolást hoznak arról, hogy idegileg rendben vannak, és nem omlanak össze, ha elibük rakom a kész képet.
- Bízhat bennem művész Úr! A napokban nyertem meg az egyik gagyi-tv túlélő show-ját, meg aztán anyósomat is látom minden nap, nem beszélve az ivócimborámról, aki ha magába locsol tíz felest, úgy néz ki, mint akin keresztülment egy hómaró. Szóval, edzett vagyok, elhiheti.
- Ember! Ez egy dolog, de a felhőtlen műélvezethez nemcsak nézni kell, hanem látni is. Megy ez magának?
- Már hogyne menne! Most, ahogy bejöttem ide a műhelyébe, rögtön megláttam az egyik vásznán a libaürüléket, amit csak félig tetszett letörölni. Ráadásul még ott van rajta a rábillent paprikás krumpli is, amit a bajszán is ott tetszett felejteni, művész Úr! Jobb, ha most lenyalja, mert holnapra már az, szőrösebb lesz, mint most Ön!
- Kedves Uram rendben van, de a portréfestés keményebbik része (Önre nézve) az, hogy 2-3 órát kell ülnie hozzá, amit maga nemigen bírna ki.
- Micsoda?! Nemrég ültem három évet! Ezt a néhány órát is kibírom. A sitten is volt egy festő, azt mondta azért került be, mert húszezreseket festegetett ráértében. A bíró meg nem hitte el neki, hogy a boltba csak azért ment el velük, mert a pénztárosnő gyűjti az Ő képeit.
- Ha, már szóbahozta a manit! A magamfajta elismert, megismert, felismert, kiismert művész, százezerért, az ecsetét sem mártja a lenolaj-kencébe. Három hete, Amerikából hívott fel és rendelt (volna) egy képet tőlem – valami Rothschild nevű rajongóm. De, amikor meghallotta a kép árát, úgy megdadogósodott, hogy azóta sem tudja befejezni azt az egy mondatot, amibe akkor belekezdett. Képzelje, mekkora telefonszámlája lesz majd neki.
- Mégis, mibe fog ez nekem kerülni művész Úr? Mármint a saját portrém!
Az elkészült portré! |
Előtte azonban, nem árt, ha maga is belötyköl néhány kupica kerítésszaggatót, a jobb fajtából.
Mert ugye - mit lehet tudni?!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése