- Ha nem veszi tolakodásnak művész Úr, vennék öntől egy festményt, ezért bátorkodtam felkeresni itt a műtermében.
- Ember! Azok ott a képek, böngésszen csak nyugodtan. Remélem, vásárló ereje megközelíti azt a szintet, ami miatt hajlandó vagyok megválni a legnívósabb munkáimtól is!
- Hát, itt van nálam a nyugdíjam, amit az asszony is megtoldott néhány ezerrel.
- Mielőtt a szívéhez kapna elbúgom magának, hogy az a művem amit most tapogat, egy zsűrizett kép, aminek az ára másfél millát tesz ki – dollárban...
- Hűha akkor...
- ...de mivel tehetségemtől már csak a humanizmusom nagyobb, magának ugyanennyi forintért hajlandó vagyok elkótyavetyélni ezt a páratlan alkotást.
- De, nekem...
- Na figyeljen ide bátyám! Ha megígéri, hogy nem kotyogja ki műgyűjtő körökben, akkor a másfél millió forint tizedéért, már is a hóna alá csaphatja ezt a képzőművészeti remeket.
- Azt akarom mondani, hogy...
- Ne mondjon semmit! Tudom, hogy nem sokallja azt a százötvenezer szépen csengő ungarische forintot ezért a halhatatlan műkincsért. De, hogy maga is jól járjon, meg az asszony se pakolja ki a motyóját az ajtó elé (meg a lágy szívem miatt is), magának, de csak magának - egy ötvenes a kép ára!
- De művész Úr...
- Kedves Uram! Ötven ezerért bármikor eltudnám adni, de mivel ilyen szépen szólított, egye fene, tizenöt kopott Mátyás királyért viheti.
- Szóval azt akartam mondani, hogy ez a kép nekem nem tetszik.
- Sebaj Tisztelt Uram, válasszon másikat, ötezerért az ittlévők közül bármelyik a magáé lehet!
- Még át kell gondolnom az ajánlatát. Most már mennem kell ebédelni.
- Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem mi lesz a finom ebéd?
- Tejfölös karfiol leves és sertéscsülök pékné módra.
- És szokott belőle maradni?
- Ember! Azok ott a képek, böngésszen csak nyugodtan. Remélem, vásárló ereje megközelíti azt a szintet, ami miatt hajlandó vagyok megválni a legnívósabb munkáimtól is!
- Hát, itt van nálam a nyugdíjam, amit az asszony is megtoldott néhány ezerrel.
- Mielőtt a szívéhez kapna elbúgom magának, hogy az a művem amit most tapogat, egy zsűrizett kép, aminek az ára másfél millát tesz ki – dollárban...
- Hűha akkor...
- ...de mivel tehetségemtől már csak a humanizmusom nagyobb, magának ugyanennyi forintért hajlandó vagyok elkótyavetyélni ezt a páratlan alkotást.
- De, nekem...
- Na figyeljen ide bátyám! Ha megígéri, hogy nem kotyogja ki műgyűjtő körökben, akkor a másfél millió forint tizedéért, már is a hóna alá csaphatja ezt a képzőművészeti remeket.
- Azt akarom mondani, hogy...
- Ne mondjon semmit! Tudom, hogy nem sokallja azt a százötvenezer szépen csengő ungarische forintot ezért a halhatatlan műkincsért. De, hogy maga is jól járjon, meg az asszony se pakolja ki a motyóját az ajtó elé (meg a lágy szívem miatt is), magának, de csak magának - egy ötvenes a kép ára!
- De művész Úr...
- Kedves Uram! Ötven ezerért bármikor eltudnám adni, de mivel ilyen szépen szólított, egye fene, tizenöt kopott Mátyás királyért viheti.
- Szóval azt akartam mondani, hogy ez a kép nekem nem tetszik.
- Sebaj Tisztelt Uram, válasszon másikat, ötezerért az ittlévők közül bármelyik a magáé lehet!
- Még át kell gondolnom az ajánlatát. Most már mennem kell ebédelni.
- Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem mi lesz a finom ebéd?
- Tejfölös karfiol leves és sertéscsülök pékné módra.
- És szokott belőle maradni?
művészi sors? :)
VálaszTörlés