Manapság háromféle pénznem a trendi. Az alamizsna, a júdáspénz és a konc.
(A "forint" felejthető!)
1.) Az alamizsna
Az alamizsnát az alamizsnafüggők kaphatják az alamizsnaosztótól rendszerint akkor, ha az utóbbi valamit el akar érni az előbbiekre támaszkodva. Ilyenkor a szenvedélyes alamizsnás, képes saját magát is felfűzni egy bozótvágó szablyára, csakhogy hozzájuthasson egy kis alamizsnához - ha ez a feltétele. Mert tudja, az alamizsnadíler legközelebb is adhat neki, ha addigra el nem vérzik. (Mármint a terelhető alamizsnás!)
A rutinos alamizsnafüggő ezt úgy védi ki (az elvérzést a bozótvágós harakiri után), hogy a kardot, amit magába döfött, nem húzza ki minden egyes alkalommal, hanem azzal együtt járkál fel és alá. De leginkább alá! A kiálló kard markolatát pedig fogasnak vagy kalaptartónak is használhatja a későbbiekben. Nem kell előszobabútorra alamizsnát elkülönítenie. Az így felhalmozott tőkét Fásy-mulatós lemezekre fordíthatja (például). Ezektől aztán tovább hülyülhet a legközelebbi alamizsnaosztásig.
Ismertünk olyan alamizsnabeteget is – az Isten nyugosztalja - akitől a szállító csak azt várta volna el, hogy ugorjon a kútba, de az, (hogy mutassa, mennyire hálás az adományért) egy ötvenkilós káposztás követ is önként a saját nyakába akasztott, nehogy majd a víz feldobja - mint spicli a szomszédját.
Ilyenek ezek!
2.) A júdáspénz
Ez egy speciális fizetőeszköz. Nevét a felhasználóiról kapta. Júdáspénzt csak júdás kaphat. Aki nem júdás, annak nem jár az ilyenfajta lóvéból - bármennyire is csorog a nyála. Pedig nem kell mást tenni érte, mint elárulni az övéit, nemzettársait vagy az eltartóit. Vagy mindet egyszerre, és máris szaladhat elverni az ölébe pottyant „30 ezüstöt”.
De sajna már a júdások sem a régiek! Ez a szakma is felhígult. Annak idején íratlan szabály volt árulói berkekben, hogy egy valamirevaló júdás, aki ad magára meg a szakma „becsületére” is, addig nem árul el senkit, amíg ki nem néz előtte magának egy vaskosabb faágat, amire majd (dolga végeztével) nyugodtan „rábízhatja” magát. ( A faág a következő paramétereknek kellett, hogy megfeleljen: Ne legyen se száraz, se vékony, se félig befűrészelt.)
A bibliai Júdásnak például (amikor átutalták a júdáspénzt a bankszámlájára), nem az volt az első dolga, hogy betérjen egy fényűző plázába - eltapsolni a szennyes javadalmát – vagy kitüntetéseket és díjakat vegyen át a soron következő nemzeti ünnepen, hanem az, hogy a legközelebbi útszéli eperfára felkösse magát.
Volt szégyenérzete és lelkiismeret-furdalása, pedig „csak” egyvalakit árult el, nem a teljes nemzetét, a népét, mint a mai utódai, akiknek a „munkabírását” ő is csak szájtátva bámulná. De ezeknek olyasmi eszükbe sem jutna, mint ami a bibliai mesterüknek annak idején.
Az, hogy miután rádöbbentek saját hitványságukra, kiszellőztessék magukat egy vaskosabb faágon himbálódzva, legalább addig, ameddig néhány arra tévedt dögkeselyű el nem csemegézget rajtuk, mint zugevő a szőlőfürtön.
3.) A konc
Ez a „legzsírosabb” fizetőeszköz. (Zsírosabb, mint a böllér haja disznóvágáskor!)
Csak azokat illeti meg alanyi jogon, akiket a fenti két csoport a „húsosfazék” mellé segített, némi ellenszolgáltatás fejében. (Lásd az „alamizsna” és a „júdáspénz” c. fejezetet!)
A koncot – mint fizetőeszközt - azért kedvelik a felsőbb körökben, mert értékálló.
Banki középárfolyamon számítva; 1 konc egy zsíros cupákot ér. Bármelyik országban elfogadják fizetőeszközként. Sajnos, hagyományos pénztárca helyett hűtőtáskában vihetjük csak magunkkal. A banki automaták is nehezen kezelik, mert minden felvett ezer konc után, lúgos vízzel kell kimosni és fertőtleníteni a masinát, ami jelentősen megemeli a transzakciós költségeket.
De macerás az otthon tartása is a nagyobb mennyiségű kész-koncnak, mert a hagyományos széfünk, a szalmazsák, szagot kaphat tőle. Ezért legjobb a koncot minél hamarabb befektetni – a sózó teknőbe. Majd zsírjára pirítani, hogy amikor fizetni kell vele, az mindig friss és ropogós legyen, mintha ma éjszaka „nyomták” volna az állami koncverdében.
A koncot kenőpénznek is lehet használni, de boríték helyett ételhordóban illik azt átadni.
Elmondhatjuk, hogy a konc a legkorszerűbb hazai fizetőeszköz, amiért nem kell megdolgozni – legfeljebb kitartóan marakodni! Amihez persze a „betépett” alamizsnások és a szégyentelen júdásivadékok adhatnak elegendő segítséget.
(A "forint" felejthető!)
1.) Az alamizsna
Az alamizsnát az alamizsnafüggők kaphatják az alamizsnaosztótól rendszerint akkor, ha az utóbbi valamit el akar érni az előbbiekre támaszkodva. Ilyenkor a szenvedélyes alamizsnás, képes saját magát is felfűzni egy bozótvágó szablyára, csakhogy hozzájuthasson egy kis alamizsnához - ha ez a feltétele. Mert tudja, az alamizsnadíler legközelebb is adhat neki, ha addigra el nem vérzik. (Mármint a terelhető alamizsnás!)
A rutinos alamizsnafüggő ezt úgy védi ki (az elvérzést a bozótvágós harakiri után), hogy a kardot, amit magába döfött, nem húzza ki minden egyes alkalommal, hanem azzal együtt járkál fel és alá. De leginkább alá! A kiálló kard markolatát pedig fogasnak vagy kalaptartónak is használhatja a későbbiekben. Nem kell előszobabútorra alamizsnát elkülönítenie. Az így felhalmozott tőkét Fásy-mulatós lemezekre fordíthatja (például). Ezektől aztán tovább hülyülhet a legközelebbi alamizsnaosztásig.
Ismertünk olyan alamizsnabeteget is – az Isten nyugosztalja - akitől a szállító csak azt várta volna el, hogy ugorjon a kútba, de az, (hogy mutassa, mennyire hálás az adományért) egy ötvenkilós káposztás követ is önként a saját nyakába akasztott, nehogy majd a víz feldobja - mint spicli a szomszédját.
Ilyenek ezek!
2.) A júdáspénz
Ez egy speciális fizetőeszköz. Nevét a felhasználóiról kapta. Júdáspénzt csak júdás kaphat. Aki nem júdás, annak nem jár az ilyenfajta lóvéból - bármennyire is csorog a nyála. Pedig nem kell mást tenni érte, mint elárulni az övéit, nemzettársait vagy az eltartóit. Vagy mindet egyszerre, és máris szaladhat elverni az ölébe pottyant „30 ezüstöt”.
De sajna már a júdások sem a régiek! Ez a szakma is felhígult. Annak idején íratlan szabály volt árulói berkekben, hogy egy valamirevaló júdás, aki ad magára meg a szakma „becsületére” is, addig nem árul el senkit, amíg ki nem néz előtte magának egy vaskosabb faágat, amire majd (dolga végeztével) nyugodtan „rábízhatja” magát. ( A faág a következő paramétereknek kellett, hogy megfeleljen: Ne legyen se száraz, se vékony, se félig befűrészelt.)
A bibliai Júdásnak például (amikor átutalták a júdáspénzt a bankszámlájára), nem az volt az első dolga, hogy betérjen egy fényűző plázába - eltapsolni a szennyes javadalmát – vagy kitüntetéseket és díjakat vegyen át a soron következő nemzeti ünnepen, hanem az, hogy a legközelebbi útszéli eperfára felkösse magát.
Volt szégyenérzete és lelkiismeret-furdalása, pedig „csak” egyvalakit árult el, nem a teljes nemzetét, a népét, mint a mai utódai, akiknek a „munkabírását” ő is csak szájtátva bámulná. De ezeknek olyasmi eszükbe sem jutna, mint ami a bibliai mesterüknek annak idején.
Az, hogy miután rádöbbentek saját hitványságukra, kiszellőztessék magukat egy vaskosabb faágon himbálódzva, legalább addig, ameddig néhány arra tévedt dögkeselyű el nem csemegézget rajtuk, mint zugevő a szőlőfürtön.
3.) A konc
Ez a „legzsírosabb” fizetőeszköz. (Zsírosabb, mint a böllér haja disznóvágáskor!)
Csak azokat illeti meg alanyi jogon, akiket a fenti két csoport a „húsosfazék” mellé segített, némi ellenszolgáltatás fejében. (Lásd az „alamizsna” és a „júdáspénz” c. fejezetet!)
A koncot – mint fizetőeszközt - azért kedvelik a felsőbb körökben, mert értékálló.
Banki középárfolyamon számítva; 1 konc egy zsíros cupákot ér. Bármelyik országban elfogadják fizetőeszközként. Sajnos, hagyományos pénztárca helyett hűtőtáskában vihetjük csak magunkkal. A banki automaták is nehezen kezelik, mert minden felvett ezer konc után, lúgos vízzel kell kimosni és fertőtleníteni a masinát, ami jelentősen megemeli a transzakciós költségeket.
De macerás az otthon tartása is a nagyobb mennyiségű kész-koncnak, mert a hagyományos széfünk, a szalmazsák, szagot kaphat tőle. Ezért legjobb a koncot minél hamarabb befektetni – a sózó teknőbe. Majd zsírjára pirítani, hogy amikor fizetni kell vele, az mindig friss és ropogós legyen, mintha ma éjszaka „nyomták” volna az állami koncverdében.
A koncot kenőpénznek is lehet használni, de boríték helyett ételhordóban illik azt átadni.
Elmondhatjuk, hogy a konc a legkorszerűbb hazai fizetőeszköz, amiért nem kell megdolgozni – legfeljebb kitartóan marakodni! Amihez persze a „betépett” alamizsnások és a szégyentelen júdásivadékok adhatnak elegendő segítséget.
*
Megjegyzések
Megjegyzés küldése