Kis hazánkat kétféle náció lakja. Az egyik a vidékiző, a másik meg a „vidéki”. Az előbbi veszettül vidékizik - ha „vidékit” lát, az utóbbi meg bambán eltűri azt. (Igaz, az eszesebbje nemigen!) A két népcsoport nem egymás mellett, hanem egymás felett helyezkedik el térben és rangban is. (Persze, a vidékizők hiedelme és szemszögéből nézve: a „vidéki” lent, ők meg fent.)
A vidékiző nem elmegy ebbe vagy abba a faluba, városba, hanem „lemegy vidékre”. Még akkor is, ha történetesen Mátraházára vagy a Galyatetőre indul. Bekapcsolja a visszagurulás-gátlót, és minden OK. Baromira szeret lefelé menni, ha felfelé megy is - elvégre „vidékről” van szó!
Az egyik ismerősöm meséli, hogy az egyik vidékiző (közeli) rokona - aki azért költözött „fel” a többi vidékiző közé, mert a faluban ahol élt, nem volt se színház (ó, mily' tragédia!), se Mecdonald’s (mert ugye szériamoslék nélkül nem élet az élet) sőt húgyszagú aluljáró és lépcsőház sem - odaszólt neki telefonon (némi affektussal), hogy: holnap leugrom hozzád!
- Miért, most hol a francban vagy, az eperfán, te majom? Mindenesetre, ha leugrassz, vigyázz, el ne harapd a nyelved! - mondta a vidékiző rokonának, akit azóta sem látott. (Nem sokat vesztett vele.)
Persze a vidékizés, egyféle önigazolás is. Mert ugye attól égőbb nincs, ha a nem kellő mennyiségű vidékizés elmaradása miatt egy másik vidékiző „vidékinek” nézi az egyik vidékizőt, csak azért, mert az valami miatt lazábbra vette a vidékizést. Ezért a vidékizőnél a vidékizés olyan féleleműző pótcselekvés, mint a sötét padláson bátorkodást imitáló hülyegyereknél a fütyörészés.
A vidékiző, felsőbbrendűsége teljes tudatában vidékizi a „vidékit”, ami érthető is, mert amíg a „vidéki” az ósdi tradíciói miatt kénytelen a nyugtató csenddel és a friss, tiszta levegővel beérni, addig a nagyvilági, extravagáns vidékezőnek megadatik ennek az ellenkezője is bőven. Él is vele! Ismerek olyan vidékizőt, amelyik teljesen kiborult attól - amikor egy alkalommal „vidéken” volt kénytelen éjszakázni -, hogy már kora reggel madárkoncertre kellett ébrednie. Teljesen kikészült, mert nem a villamos dübörgése miatt remegett alatta a dohos matraca (otthon), hanem egy „vidéki” mezei poszáta trillázott a fülébe igen korán.
Emiatt le is parasztozta a madarat.
A vidékiző betegesen és kitartóan vallja, hogy két Magyarország létezik. Egy „vidéki Magyarország” és egy, a vidékizők által belakott kutyasz@ros városállam – az ő szeretett hazája. Úgyhogy amikor „lemegy vidékre”, akkor úgy tudja és érzi, hogy egy másik, tőle teljesen idegen országba, külföldre utazik.
Amikor meg már elege van a „vidéki Magyarországból” és lakóiból, a „vidékiekből” - no meg a mezei poszátákból is -, mély undorral telítődve "felmegy" haza.
(A fenti gondolatokat, akinek nem inge, ne vegye magára!)
A vidékiző nem elmegy ebbe vagy abba a faluba, városba, hanem „lemegy vidékre”. Még akkor is, ha történetesen Mátraházára vagy a Galyatetőre indul. Bekapcsolja a visszagurulás-gátlót, és minden OK. Baromira szeret lefelé menni, ha felfelé megy is - elvégre „vidékről” van szó!
Az egyik ismerősöm meséli, hogy az egyik vidékiző (közeli) rokona - aki azért költözött „fel” a többi vidékiző közé, mert a faluban ahol élt, nem volt se színház (ó, mily' tragédia!), se Mecdonald’s (mert ugye szériamoslék nélkül nem élet az élet) sőt húgyszagú aluljáró és lépcsőház sem - odaszólt neki telefonon (némi affektussal), hogy: holnap leugrom hozzád!
- Miért, most hol a francban vagy, az eperfán, te majom? Mindenesetre, ha leugrassz, vigyázz, el ne harapd a nyelved! - mondta a vidékiző rokonának, akit azóta sem látott. (Nem sokat vesztett vele.)
Persze a vidékizés, egyféle önigazolás is. Mert ugye attól égőbb nincs, ha a nem kellő mennyiségű vidékizés elmaradása miatt egy másik vidékiző „vidékinek” nézi az egyik vidékizőt, csak azért, mert az valami miatt lazábbra vette a vidékizést. Ezért a vidékizőnél a vidékizés olyan féleleműző pótcselekvés, mint a sötét padláson bátorkodást imitáló hülyegyereknél a fütyörészés.
A vidékiző, felsőbbrendűsége teljes tudatában vidékizi a „vidékit”, ami érthető is, mert amíg a „vidéki” az ósdi tradíciói miatt kénytelen a nyugtató csenddel és a friss, tiszta levegővel beérni, addig a nagyvilági, extravagáns vidékezőnek megadatik ennek az ellenkezője is bőven. Él is vele! Ismerek olyan vidékizőt, amelyik teljesen kiborult attól - amikor egy alkalommal „vidéken” volt kénytelen éjszakázni -, hogy már kora reggel madárkoncertre kellett ébrednie. Teljesen kikészült, mert nem a villamos dübörgése miatt remegett alatta a dohos matraca (otthon), hanem egy „vidéki” mezei poszáta trillázott a fülébe igen korán.
Emiatt le is parasztozta a madarat.
A vidékiző betegesen és kitartóan vallja, hogy két Magyarország létezik. Egy „vidéki Magyarország” és egy, a vidékizők által belakott kutyasz@ros városállam – az ő szeretett hazája. Úgyhogy amikor „lemegy vidékre”, akkor úgy tudja és érzi, hogy egy másik, tőle teljesen idegen országba, külföldre utazik.
Amikor meg már elege van a „vidéki Magyarországból” és lakóiból, a „vidékiekből” - no meg a mezei poszátákból is -, mély undorral telítődve "felmegy" haza.
(A fenti gondolatokat, akinek nem inge, ne vegye magára!)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése