A "színházi világnap"-ot a világ
minden országában évente egyszer megtartják,
megünneplik, beszélnek róla, vagy
éppen figyelmen kívül hagyják.
Évente egyszer!
A kicsire szabdalt hazánkban ez
máshogyan működik. Nálunk az év mind a 365 napján színházi világnap van. Ha
pedig „világnap”, akkor úgy illik, hogy erre az alkalomra írt színdarabbal emeljék
az „ünnep” jelentőségét és az ide passzoló hangulatot. Ezt a remekművet minden
alkalommal elő lehet adni, amikor igény van rá. A színművet a bohózat, a
tragikomédia és a melodráma mixelése okán, tömeghülyítő katyvaszként is
szokás emlegetni. Ám a nagy érdeklődésre való tekintettel már 9 éve telt házakkal
adják. Prolongálva pedig 2022 tavaszáig van. (A „meló-dráma” műfaja akkor lép
be, amikor a hazai melósnak röhejesen és többszörösen alacsonyabb a bére,
mint a nyugati kollégájáé.)
A darab címe: „NEM KELL MINDIG
KAVIÁR!”
Alcíme pedig: „Lejárt konzerv, vagy amit akartok....”
A történet kétszereplős. Főhőse
az adományozó, mellékszereplőként pedig az adományozottat tünteti fel a színlap
(programfüzet). Mindkét karakter különleges színészi teljesítményt igényel. Az (adományozó) főhős jellemformáló igyekezetét próbára teszi az, hogy minden
„felvonás” elején más- más alamizsnát kell
adományoznia azért, hogy az
adományozott mellékszereplő nehogy a kardjába dőljön még a függöny legördülte előtt az egyhangúság miatt. A darab szerzője és a rendező utasítására, hol (az ÁFA miatt csak
7300 forintot érő) Erzsébet-utalványt, hol 5 kg krumplit, hol 1 liter tejet, lejárt
konzervet, lejárt száraztésztát vagy nyugdíj-prémiumot osztogat. Ehhez a színpadi
változatossághoz társul a főszereplő selymes hangon előadott monológja is, ami
arra irányul, hogy a mellékszereplő folyamatos bódultságban tudja majd eltapsolni a
havi 1,5 (másfél) liter benzin árának megfelelő Erzsébet-utalványát. Mindemellett a
főhősnek folyamatosan – éjt nappallá téve – meg kell védenie a mellékszereplőt. Így
az előadás végére az teljesen meg van védve. Ha ettől jobban lenne megvédve, az már
neki sem tenne jót. Mármint a mellékszereplőnek! (Meg aztán, nincs
is annyi börtön!)
A mellékszereplőnek sem sétagalopp
ez a darab. Mind a három felvonás alatt földig hajolva kell „játszania”. Egész
idő alatt csak a fejét emelheti meg egy kicsit, mert egyébként nem tudna áhítattal
felnézni a főhősre – amikor az a kezébe nyomja a lejárt konzervet. A görnyedéses fájdalomért
cserébe viszont meg van védve!
A darab szerzője neki is szánt –
mármint a mellékszereplőnek - egy rövidke színpadi szöveget, amit addig ismételgethet,
ameddig tart az előadás. Valahogy így kezdődik: Adjunk hálát az égnek, hogy
…........!
A közönség pedig - szokásához
híven - figyelmes hozzáértéssel követi az előadást. Néz, mint a vett malac.
Nem érti, hogyan lehet valaki ilyen
önzetlen adakozó, mint a főhős. Miközben havi két és fél üveg sör árával
mámorítja a mellékszereplőt , ő maga ezalatt úgy legatyásodik, hogy jártányi ereje
sem marad. Szegény alig bír bemenni a legközelebbi svájci bankba, hogy ott rendszeresen
átnyálazza az adakozásai után megmaradt néhány száz milliárdocskáját.
Ámul és bámul azon – a közönség, hogyan teljesíthet így, erején felül egy ember. A
színész-ember!
Taps? Az is van bőven!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése